1 Akkor megszólalt Jób, és ezt mondta:

2 Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat.

3 Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig,

4 eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással,

5 hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem:

6 teljes erővel perel-e majd velem, vagy pedig csak figyel rám?

7 Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.

8 De ha kelet felé megyek, nincs ott, ha nyugat felé, nem veszem észre.

9 Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.

10 Csak ő tudja, milyen úton járok. Ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok.

11 Szorosan járok a nyomában, az ő útján maradok, nem térek le róla.

12 Ajkának parancsából nem engedek, keblembe zártam szája mondásait.

13 Mert ő ugyanaz marad. Ki változtathatná meg? Véghezviszi, amit lelke kíván.

14 Bizony, beteljesíti, amit kiszabott rám. Ilyesfélét gyakran szokott tenni.

15 Ezért megrettenek színe előtt, ha csak rá gondolok is, rettegek tőle.

16 Mert Isten csüggesztette el szívemet, a Mindenható rettentett meg engem.

17 Mert nem a sötétség miatt kell elnémulnom, nem az arcomat borító sűrű homály miatt.