1 Végre kinyitotta Jób a száját, és megátkozta születése napját.
2 Megszólalt Jób, és ezt mondta:
3 Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant!
4 Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár!
5 Vegye birtokba sötétség, a halál árnyéka, lakozzék rajta felhő, nappal is sötétség tegye rémessé!
6 Azt az éjszakát vak sötétség ragadja el! Ne kerüljön az év napjai közé, ne számítsák bele a hónapok számába!
7 Legyen az az éjszaka meddő, ne legyen akkor ujjongás!
8 Rontsák meg, akik képesek megátkozni a nappalt, felingerelni a Leviátánt.
9 Sötétüljenek el annak alkonyatán a csillagok, hiába várjon világosságra, ne lássa meg a hajnal sugarait,
10 mert nem zárta be anyám méhének ajtaját, és nem rejtette el szemem elől a nyomorúságot!
11 Miért nem haltam meg, mikor megszülettem? Miért nem múltam ki, mikor anyám méhéből kijöttem?
12 Miért is vettek engem térdre, és emlőkre, hogy szopjak?
13 Akkor most feküdnék, és békén lennék. Akkor aludnék, és nyugalmam volna,
14 a föld királyaival és tanácsosaival, kik kőhalmokat építettek maguknak,
15 vagy a fejedelmekkel, akiknek aranyuk van, és ezüsttel töltötték meg házaikat.
16 Vagy miért nem lettem olyan, mint az elásott koraszülött, mint a világosságot nem látott csecsemők?
17 Ott megszűnik a bűnösök nyugtalansága, megnyugszanak, akiknek erejük ellankadt.
18 A foglyok ott mindnyájan nyugton vannak, nem hallják a hajcsárok hangját.
19 Egyforma ott a kicsiny és a nagy, és a rabszolga megszabadul urától.
20 Miért is ad világosságot a nyomorultnak, és életet a megkeseredett lelkűeknek,
21 akik várják a halált, de hiába, pedig jobban keresik, mint a rejtett kincset,
22 akik ujjongva örülnek, örvendeznek, ha megtalálták a sírt;
23 az útvesztőbe jutott embernek, akit Isten kerített be?
24 Mert mielőtt eszem, sóhajtozom, kitör belőlem az ordítás, mint a vízfolyás.
25 Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám, amitől remegtem, az ért utol engem.
26 Nincs pihenésem, se csendességem, nincs nyugalmam, remegés jön rám.