1 Aszáf tanítása. hajtsátok füleiteket számnak beszédeire.

2 Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok a régi idõbõl.

3 A miket hallottunk és tudunk; és a miket atyáink beszéltek nékünk,

4 Nem titkoljuk el azokat az õ fiaiktól; a jövõ nemzedéknek is elbeszéljük az Úr dicséretét, hatalmát és csodáit, a melyeket cselekedett.

5 Mert bizonyságot állított Jákóbban, és törvényt rendelt Izráelben; a melyek felõl megparancsolta atyáinknak, hogy megtanítsák azokra fiaikat;

6 Hogy megtudja [azokat] a jövõ nemzedék, a fiak, a kik születnek; és felkeljenek és hirdessék [azokat] fiaiknak;

7 Hogy Istenbe vessék reménységüket és el ne felejtkezzenek Isten dolgairól, hanem az õ parancsolatait megtartsák.

8 Hogy ne legyenek olyanok, mint apáik: szilaj és makacs nemzedék, olyan nemzedék, a melynek szíve nem volt szilárd, és lelke sem volt hû Isten iránt.

9 Efraim fiai, a fegyveres íjászok hátat fordítottak az ütközet napján;

10 Nem õrizték meg az Isten szövetségét, és nem akartak járni az õ törvényében;

11 Sõt elfelejtkeztek az õ tetteirõl, csodáiról, a melyeket mutatott nékik.

12 Apáik elõtt csodát mívelt Égyiptom földjén, a Czoán mezején.

13 Ketté választotta a tengert s átvitte õket; és felállította a vizeket fal gyanánt.

14 Vezette õket nappal felhõben, és egész éjen át tûznek világosságában.

15 Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniok adott bõségesen, akárcsak a mélységes vizekbõl.

16 Patakokat fakasztott a kõsziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett:

17 Mégis folyvást vétkeztek ellene, és haragították a Felségest a pusztában;

18 És megkísérték Istent az õ szívökben, enni valót kérvén az õ kivánságuk szerint.

19 És szólának Isten ellen, mondván: Avagy tudna-é Isten asztalt teríteni a pusztában?

20 Ímé, megcsapta a kõsziklát és víz ömlött és patakok özönlöttek; de vajjon tud-é kenyeret is adni? avagy készíthet-é húst az õ népének?

21 Meghallotta az Úr és megharagudott ezért, és tûz gyulladt fel Jákób ellen, és harag gerjedt fel Izráel ellen;

22 Mert nem hittek Istenben, és nem bíztak az õ segedelmében,

23 És ráparancsolt a felhõkre ott fenn, és az egek ajtait megnyitotta.

24 És hullatott reájuk mannát eledelül, és mennyei gabonát adott nékik.

25 Angyalok kenyerét ette az ember, bõséggel vetett nékik eleséget,

26 Megindítá a keleti szelet az egekben, és elhozá erejével a déli szelet;

27 És hullata rájuk annyi húst, mint a por, és annyi madarat, mint a tenger fövénye.

28 És leszállítá azokat az õ táboruk közepére, az õ sátoraikhoz köröskörül.

29 Evének azért és igen megelégedének, és a mit kivántak, azt hozá nékik.

30 Még fel sem hagytak a kivánságukkal; az étel még a szájukban vala:

31 Mikor az Isten haragja felgerjede ellenök, és fõbbjeik közül [sokakat] megöle, és Izráelnek ifjait levágá;

32 Mindamellett is újra vétkezének, és nem hivének az õ csodadolgaiban.

33 Azért hiábavalóságban töltette el napjaikat, éveiket pedig rettegésben.

34 Ha ölte õket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresék.

35 És eszökbe vevék, hogy Isten az õ sziklájok, és a felséges Isten az õ megváltójok;

36 És hízelkedének néki szájokkal, nyelvökkel pedig hazudozának néki.

37 De szívök nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hûségesek az õ szövetségéhez;

38 Õ azonban irgalmas és bûnbocsátó, nem semmisít meg, sõt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását.

39 Azért eszébe vevé, hogy test õk, [és olyanok, mint] az ellebbenõ szél, a mely nem tér vissza.

40 Hányszor keserítették õt a pusztában, [hányszor] illették fájdalommal a kietlenben?!

41 És újra kísértették az Istent, és ingerelték Izráel szentjét.

42 Nem emlékeztek meg az õ kezérõl, [sem] a napról, a melyen megváltotta õket a nyomorgatótól;

43 Midõn kitûzte jeleit Égyiptomban, és csodáit a Czoán mezején.

44 És vérré változtatta folyóikat, hogy nem ihatták patakjaikat.

45 Legyeket bocsáta reájok, a melyek emészték õket, és békát, a mely pusztítá õket.

46 Odaadta termésöket a szöcskének, s munkájuk gyümölcsét a sáskának.

47 Jégesõvel pusztítá el szõlõjüket, s figefáikat kõesõvel.

48 Odaveté barmaikat a jégesõnek, marháikat pedig a mennyköveknek.

49 Rájok bocsátá haragjának tüzét, mérgét, búsulását és a szorongatást: a gonosz angyalok seregét.

50 Utat tört haragjának, s nem tartotta meg a haláltól lelköket, és életöket döghalálnak veté.

51 És megöle minden elsõszülöttet Égyiptomban, az erõ zsengéjét Khám sátoraiban.

52 Elindítá mint juhokat, az õ népét, s vezeté õket, mint nyájat a pusztában.

53 És vezeté õket biztonságban, és nem félének, ellenségeiket pedig elborítá a tenger.

54 És bevivé õket az õ szent határába, arra a hegyre, a melyet szerzett az õ jobbkezével.

55 És kiûzé elõlük a pogányokat, és elosztá nékik az örökséget sorsvetéssel; és letelepíté azok sátoraiban az Izráel törzseit.

56 De megkisérték és megharagíták a magasságos Istent, és nem õrizék meg bizonyságait;

57 Elfordulának ugyanis és hûtlenek levének, mint apáik; visszafelé fordulának, mint a csalfa kézív.

58 Haragra ingerelték õt magaslataikkal, és bosszantották faragott bálványaikkal.

59 Meghallá ezt Isten és felgerjede; és az Izráelt felette megútálá.

60 És elveté magától Silói hajlékát, a sátort, a melyben lakott vala az emberek között;

61 Sõt fogságba viteté erejét, dicsõségét pedig ellenség kezébe.

62 És fegyver alá rekeszté az õ népét; és az õ öröksége ellen felgerjede.

63 Ifjait tûz emészté meg, és szüzei nem énekeltettek meg.

64 Papjai fegyver miatt hullottak el, és özvegyei nem végezheték a siratást.

65 Akkor felserkene az Úr, mintegy álomból; mint hõs, a ki bortól vigadoz;

66 És visszaveré ellenségeit; s örök gyalázatot vete reájok.

67 Azután megútálá a József sátorát, és nem választá Efraim törzsét;

68 Hanem a Júda törzsét választá; a Sion hegyét, a melyet szeret.

69 És megépíté szent helyét, mint egy magas [vár]at; mint a földet, a melyet örök idõre fundált.

70 És kiválasztá Dávidot, az õ szolgáját, és elhozá õt a juhok aklaiból.

71 A szoptatós juhok mellõl hozá el õt, hogy legeltesse Jákóbot, az õ népét, és Izráelt, az õ örökségét.

72 És legelteté õket szívének tökéletessége szerint, és vezeté õket bölcs kezeivel.

1 Hino de Asaf. Escuta, ó meu povo, minha doutrina; às palavras de minha boca presta atenção.

2 Abrirei os lábios, pronunciarei sentenças, desvendarei os mistérios das origens.

3 O que ouvimos e aprendemos, através de nossos pais,

4 nada ocultaremos a seus filhos, narrando à geração futura os louvores do Senhor, seu poder e suas obras grandiosas.

5 Ele promulgou uma lei para Jacó, instituiu a legislação de Israel, para que aquilo que confiara a nossos pais, eles o transmitissem a seus filhos,

6 a fim de que a nova geração o conhecesse, e os filhos que lhes nascessem pudessem também contar aos seus.

7 Aprenderiam, assim, a pôr em Deus sua esperança, a não esquecer as divinas obras, a observar as suas leis;

8 e a não se tornar como seus pais, geração rebelde e contumaz, de coração desviado, de espírito infiel a Deus.

9 Os filhos de Efraim, hábeis no arco, voltaram as costas no dia do combate.

10 Não guardaram a divina aliança, recusaram observar a sua lei.

11 Eles esqueceram suas obras, e as maravilhas operadas ante seus olhos.

12 Em presença de seus pais, ainda em terras do Egito, ele fez grandes prodígios nas planícies de Tanis.

13 O mar foi dividido para lhes dar passagem, represando as águas, verticais como um dique;

14 De dia ele os conduziu por trás de uma nuvem, e à noite ao clarão de uma flama.

15 Rochedos foram fendidos por ele no deserto, com torrentes de água os dessedentara.

16 Da pedra fizera jorrar regatos, e manar água como rios.

17 Entretanto, continuaram a pecar contra ele, e a se revoltar contra o Altíssimo no deserto.

18 Provocaram o Senhor em seus corações, reclamando iguarias de suas preferências.

19 E falaram contra Deus: Deus será capaz de nos servir uma mesa no deserto?

20 Eis que feriu a rocha para fazer jorrar dela água em torrentes. Mas poderia ele nos dar pão e preparar carne para seu povo?

21 O Senhor ouviu e se irritou: sua cólera se acendeu contra Jacó, e sua ira se desencadeou contra Israel,

22 porque não tiveram fé em Deus, nem confiaram em seu auxílio.

23 Contudo, ele ordenou às nuvens do alto, e abriu as portas do céu.

24 Fez chover o maná para saciá-los, deu-lhes o trigo do céu.

25 Pôde o homem comer o pão dos fortes, e lhes mandou víveres em abundância,

26 depois fez soprar no céu o vento leste, e seu poder levantou o vento sul.

27 Fez chover carnes, então, como poeira, numerosas aves como as areias do mar,

28 As quais caíram em seus acampamentos, ao redor de suas tendas.

29 Delas comeram até se fartarem, e satisfazerem os seus desejos.

30 Mas apenas o apetite saciaram, estando-lhes na boca ainda o alimento,

31 desencadeia-se contra eles a cólera divina, fazendo perecer a sua elite, e prostrando a juventude de Israel.

32 Malgrado tudo isso, persistiram em pecar, não se deixaram persuadir por seus prodígios.

33 Então, Deus pôs súbito termo a seus dias, e seus anos tiveram repentino fim.

34 Quando os feria, eles o procuravam, e de novo se voltavam para Deus.

35 E se lembravam que Deus era o seu rochedo, e que o Altíssimo lhes era o salvador.

36 Mas suas palavras enganavam, e lhe mentiam com a sua língua.

37 Seus corações não falavam com franqueza, não eram fiéis à sua aliança.

38 Mas ele, por compaixão, perdoava-lhes a falta e não os exterminava. Muitas vezes reteve sua cólera, não se entregando a todo o seu furor.

39 Sabendo que eles eram simples carne, um sopro só, que passa sem voltar.

40 Quantas vezes no deserto o provocaram, e na solidão o afligiram!

41 Recomeçaram a tentar a Deus, a exasperar o Santo de Israel.

42 Esqueceram a obra de suas mãos, no dia em que os livrou do adversário,

43 quando operou seus prodígios no Egito e maravilhas nas planícies de Tânis;

44 quando converteu seus rios em sangue, a fim de impedi-los de beber de suas águas;

45 quando enviou moscas para os devorar e rãs que os infestaram;

46 quando entregou suas colheitas aos pulgões, e aos gafanhotos o fruto de seu trabalho;

47 quando arrasou suas vinhas com o granizo, e suas figueiras com a geada;

48 quando extinguiu seu gado com saraivadas, e seus rebanhos pelos raios;

49 quando descarregou o ardor de sua cólera, indignação, furor, tribulação, um esquadrão de anjos da desgraça.

50 Deu livre curso à sua cólera; longe de preservá-los da morte, ele entregou à peste os seres vivos.

51 Matou os primogênitos no Egito, os primeiros partos nas habitações de Cam,

52 enquanto retirou seu povo como ovelhas, e o fez atravessar o deserto como rebanho.

53 Conduziu-o com firmeza sem nada ter que temer, enquanto aos inimigos os submergiu no mar.

54 Ele os levou para uma terra santa, até os montes que sua destra conquistou.

55 Ele expulsou nações diante deles, distribuiu-lhes as terras como herança, fez habitar em suas tendas as tribos de Israel.

56 Mas ainda tentaram a Deus e provocaram o Altíssimo, e não observaram os seus preceitos.

57 Transviaram-se e prevaricaram como seus pais, erraram o alvo, como um arco mal entesado.

58 Provocaram-lhe a ira com seus lugares altos, e inflamaram-lhe o zelo com seus ídolos.

59 À vista disso Deus se encolerizou e rejeitou Israel severamente.

60 Abandonou o santuário de Silo, tabernáculo onde habitara entre os homens.

61 Deixou conduzir cativa a arca de sua força, permitiu que a arca de sua glória caísse em mãos inimigas.

62 Abandonou seu povo à espada, e se irritou contra a sua herança.

63 O fogo devorou sua juventude, suas filhas não encontraram desponsório.

64 Seus sacerdotes pereceram pelo gládio, e as viúvas não choraram mais seus mortos.

65 Então, o Senhor despertou como de um sono, como se fosse um guerreiro dominado pelo vinho.

66 E feriu pelas costas os inimigos, infligindo-lhes eterna igomínia.

67 Rejeitou o tabernáculo de José, e repeliu a tribo de Efraim.

68 Mas escolheu a de Judá e o monte Sião, monte de predileção.

69 Construiu seu santuário, qual um céu, estável como a terra, firmada para sempre.

70 Escolhendo a Davi, seu servo, e o tomando dos apriscos das ovelhas.

71 Chamou-o do cuidado das ovelhas e suas crias, para apascentar o rebanho de Jacó, seu povo, e de Israel, sua herança.

72 Davi foi para eles um pastor reto de coração, que os dirigiu com mão prudente.