1 Des entsetzt sich mein Herz und bebet.
2 Lieber, höret doch, wie sein Donner zürnet, und was für Gespräch von seinem Munde ausgehet!
3 Er siehet unter allen Himmeln, und sein Blitz scheinet auf die Enden der Erde.
4 Dem nach brüllet der Donner, und er donnert mit seinem großen Schall, und wenn sein Donner gehöret wird, kann man‘s nicht aufhalten.
5 GOtt donnert mit seinem Donner greulich und tut große Dinge, und wird doch nicht erkannt.
6 Er spricht zum Schnee, so ist er bald auf Erden, und zum Platzregen, so ist der Platzregen da mit Macht.
7 Alle Menschen hat er in der Hand als verschlossen, daß die Leute lernen, was er tun kann.
8 Das wilde Tier gehet in die Höhle und bleibt an seinem Ort.
9 Von Mittag her kommt Wetter und von Mitternacht Kälte.
10 Vom Odem Gottes kommt Frost, und große Wasser, wenn er auftauen läßt.
11 Die dicken Wolken scheiden sich, daß es helle werde, und durch den Nebel bricht sein Licht.
12 Er kehret die Wolken, wo er hin will, daß sie schaffen alles, was er ihnen gebeut, auf dem Erdboden,
13 es sei über ein Geschlecht oder über ein Land, so man ihn barmherzig findet.
14 Da merke auf, Hiob; stehe, und vernimm die Wunder Gottes!
15 Weißt du, wenn GOtt solches über sie bringt und wenn er das Licht seiner Wolken läßt hervorbrechen?
16 Weißt du, wie sich die Wolken ausstreuen? Welche Wunder die Vollkommenen wissen.
17 Daß deine Kleider warm sind, wenn das Land stille ist vom Mittagswind?
18 Ja, du wirst mit ihm die Wolken ausbreiten, die fest stehen wie ein gegossener Spiegel.
19 Zeige uns, was wir ihm sagen sollen; denn wir werden nicht dahin reichen vor Finsternis.
20 Wer wird ihm erzählen, daß ich rede? So jemand redet, der wird verschlungen.
21 Jetzt siehet man das Licht nicht, das in den Wolken helle leuchtet; wenn aber der Wind wehet, so wird‘s klar.
22 Von Mitternacht kommt Gold zu Lob vor dem schrecklichen GOtt.
23 Den Allmächtigen aber mögen sie nicht begreifen, der so groß ist von Kraft; denn er wird von seinem Recht und guter Sache nicht Rechenschaft geben.
24 Darum müssen ihn fürchten die Leute; und er fürchtet sich vor keinem, wie weise sie sind.
1 Halljátok meg figyelmetesen az õ hangjának dörgését, és a zúgást, a mely az õ szájából kijön!
2 Az egész ég alatt szétereszti azt, és villámát is a földnek széléig.
3 Utána hang zendül, az õ fenségének hangjával mennydörög, s nem tartja vissza azt, ha szava megzendült.
4 Isten az õ szavával csudálatosan mennydörög, és nagy dolgokat cselekszik, úgy hogy nem érthetjük.
5 Mert azt mondja a hónak: Essél le a földre! És a zápor-esõnek és a zuhogó zápornak: [Szakadjatok].
6 Minden ember kezét lepecsétli, hogy megismerje minden halandó, hogy az õ mûve.
7 Akkor a vadállat az õ tanyájára húzódik, és az õ barlangjában marad.
8 Rejtekébõl elõjön a vihar, és az északi szelektõl a fagy.
9 Isten lehellete által támad a jég, és szorul össze a víznek szélessége.
10 Majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az õ villáma.
11 És az köröskörül forog az õ vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, a mit parancsol nékik, a föld kerekségének színén.
12 Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt.
13 Vedd ezt füledbe Jób, állj meg és gondold meg az Istennek csudáit.
14 Megtudod-é, mikor rendeli azt rájok az Isten, hogy villanjon az õ felhõjének villáma?
15 Tudod-é, hogy miként lebegnek a felhõk, [vagy] a tökéletes tudásnak csudáit [érted-é?]
16 Miképen melegülnek át ruháid, mikor nyugton van a föld a déli széltõl?
17 Vele együtt terjesztetted-é ki az eget, a mely szilárd, mint az aczéltükör?
18 Mondd meg nékünk, mit szóljunk néki? A setétség miatt semmit sem kezdhetünk.
19 Elbeszélik-é néki, ha szólok? Ha elmondaná valaki: bizony vége volna!
20 Néha nem látják a napot, bár az égen ragyog; de szél fut át [rajta] és kiderül.
21 Észak felõl arany[színû világosság] támad, Isten körül félelmetes dicsõség.
22 Mindenható! Nem foghatjuk meg õt; nagy az õ hatalma és ítélõ ereje, és a tiszta igazságot el nem nyomja.
23 Azért rettegjék õt az emberek; a [kevély] bölcsek közül nem lát õ egyet sem.
24