1 Siehe, seine Hoffnung wird ihm fehlen; und wenn er sein ansichtig wird, schwinget er sich dahin.
2 Niemand ist so kühn, der ihn reizen darf; wer ist denn, der vor mir stehen könne?
3 Wer hat mir was zuvor getan, daß ich‘s ihm vergelte? Es ist mein, was unter allen Himmeln ist.
4 Dazu muß ich nun sagen, wie groß, wie mächtig und wohl geschaffen er ist.
5 Wer kann ihm sein Kleid aufdecken? Und wer darf es wagen, ihm zwischen die Zähne zu greifen?
6 Wer kann die Kinnbacken seines Antlitzes auftun? Schrecklich stehen seine Zähne umher.
7 Seine stolzen Schuppen sind wie feste Schilde, fest und enge ineinander.
8 Eine rührt an die andere, daß nicht ein Lüftlein dazwischengehet.
9 Es hängt eine an der andern, und halten sich zusammen, daß sie sich nicht voneinander trennen.
10 Sein Niesen glänzet wie ein Licht; seine Augen sind wie die Augenlider der Morgenröte.
11 Aus seinem Munde fahren Fackeln, und feurige Funken schießen heraus.
12 Aus seiner Nase gehet Rauch wie von heißen Töpfen und Kessel.
13 Sein Odem ist wie lichte Lohe, und aus seinem Munde gehen Flammen.
14 Er hat einen starken Hals; und ist seine Lust, wo er etwas verderbet.
15 Die Gliedmaßen seines Fleisches hangen aneinander und halten hart an ihm, daß er nicht zerfallen kann.
16 Sein Herz ist so hart wie ein Stein und so fest wie ein Stück vom untersten Mühlstein.
17 Wenn er sich erhebt, so entsetzen sich die Starken; und wenn er daherbricht, so ist keine Gnade da.
18 Wenn man zu ihm will mit dem Schwert, so regt er sich nicht; oder mit Spieß, Geschoß und Panzer.
19 Er achtet Eisen wie Stroh und Erz wie faul Holz.
20 Kein Pfeil wird ihn verjagen; die Schleudersteine sind wie Stoppeln.
21 Den Hammer achtet er wie Stoppeln; er spottet der bebenden Lanze.
22 Unter ihm liegen scharfe Steine und fährt über die scharfen Felsen wie über Kot.
23 Er macht, daß das tiefe Meer siedet wie ein Topf, und rührt es ineinander, wie man eine Salbe menget.
24 Nach ihm leuchtet der Weg, er macht die Tiefe ganz grau.
25 Auf Erden ist ihm niemand zu gleichen; er ist gemacht ohne Furcht zu sein.
26 Er verachtet alles, was hoch ist; er ist ein König über alle Stolzen.
1 Kihúzhatod-é a leviáthánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel?
2 Húzhatsz-é gúzst az orrába, az állát szigonynyal átfurhatod-é?
3 Vajjon járul-é elõdbe sok könyörgéssel, avagy szól-é hozzád sima beszédekkel?
4 Vajjon frigyet köt-é veled, hogy fogadd õt örökös szolgádul?
5 Játszhatol-é vele, miként egy madárral; gyermekeid kedvéért megkötözheted-é?
6 Alkudozhatnak-é felette a társak, vagy a kalmárok közt feloszthatják-é azt?
7 Tele rakhatod-é nyársakkal a bõrét, avagy szigonynyal a fejét?
8 Vesd rá a kezedet, de megemlékezzél, hogy a harczot nem ismételed.
9 Ímé, az õ reménykedése csalárd; [puszta] látása is halálra ijeszt!
10 Nincs oly merész, a ki õt felverje. Ki hát az, a ki velem szállna szembe?
11 Ki adott nékem elébb, hogy azt visszafizessem? A mi az ég alatt van, mind enyém!
12 Nem hallgathatom el testének részeit, erejének mivoltát, alkotásának szépségét.
13 Ki takarhatja fel ruhája felszínét; két sor foga közé kicsoda hatol be?
14 Ki nyitotta fel orczájának ajtait? Fogainak sorai körül rémület [lakik!]
15 Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva [mintegy] szorító pecséttel.
16 Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegõ se megy.
17 Egyik a másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok.
18 Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái.
19 A szájából szövétnekek jõnek ki, [és] tüzes szikrák omlanak ki.
20 Orrlyukaiból gõz lövel elõ, mint a forró fazékból és üstbõl.
21 Lehellete meggyujtja a holt szenet, és a szájából láng lövel elõ.
22 Nyakszirtjén az erõ tanyáz, elõtte félelem ugrándozik.
23 Testének részei egymáshoz tapadtak; kemény önmagában és nem izeg-mozog.
24 Szíve kemény, mint a kõ, oly kemény, mint az alsó malomkõ.
25 Hogyha felkél, hõsök is remegnek; ijedtökben veszteg állnak.
26 Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, [legyen bár] dárda, kopja vagy kelevéz.
27 Annyiba veszi a vasat, mint a pozdorját, az aczélt, mint a korhadt fát.
28 A nyíl vesszõje el nem ûzi õt, a parittyakövek pozdorjává változnak rajta.
29 Pozdorjának tartja a buzogányütést is, és kineveti a bárd suhogását.
30 Alatta éles cserepek vannak; mint szeges borona hentereg az iszap felett.
31 Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékedény.
32 Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné [valaki,] a tenger megõszült.
33 Nincs e földön hozzá hasonló, a mely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.
34 Lenéz minden nagy állatot, õ a király minden ragadozó felett.