1 Pois vós mesmos sabeis, irmãos, que a nossa entrada entre vós não se tornou vã;

2 mas tendo antes padecido e sido maltratado, como sabeis, em Filipos, tivemos a confiança em nosso Deus para vos falar o Evangelho de Deus em muitas lutas.

3 Pois a nossa exortação não provém de erro, nem de imundícia, nem se baseia em dolo;

4 mas assim como temos sido aprovados por Deus, para que se nos confiasse o Evangelho, assim falamos, não como aqueles que agradam a homens, mas a Deus que prova os nossos corações.

5 Pois nunca usamos de palavras de adulação, como sabeis, nem pretexto de avareza, Deus é testemunha,

6 buscando glória de homens, quer de vós, quer de outros, embora podendo, como apóstolos de Cristo, ser-vos pesados;

7 antes nos fizemos brandos no meio de vós, como a mãe que acaricia seus filhos.

8 Assim tendo-vos tanta afeição, de boa vontade desejamos comunicar-vos não somente o Evangelho de Deus, mas também as nossas vidas, porque vos fizestes de nós muito amados.

9 Pois vos lembrais, irmãos, de nosso trabalho e fadiga; trabalhando noite e dia para não sermos pesados a nenhum de vós, vos pregamos o Evangelho de Deus.

10 Vós sois testemunhas, e também Deus, de quão santa, justa e irrepreensivelmente nos comportamos para convosco que credes,

11 assim como sabeis de que modo tratávamos a cada um de vós, como um pai a seus filhos, exortando-vos e animando-vos

12 e instando que andásseis de uma maneira digna de Deus que vos chama ao seu reino e à sua glória.

13 Por isso nós também damos graças a Deus sem cessar, porquanto, ao receberdes a palavra de Deus, que de nós ouvistes, não a aceitastes como palavra de homens, mas (segundo ela realmente é) como palavra de Deus, a qual também opera em vós que credes.

14 Pois vós, irmãos, vos haveis feito imitadores das igrejas de Deus na Judéia em Cristo Jesus, porque padecestes as mesmas coisas dos vossos compatriotas que eles padeceram dos judeus,

15 os quais mataram o Senhor Jesus e os profetas, e nos expulsaram, e não agradam a Deus, e são contrários a todos os homens,

16 proibindo-nos de falar aos gentios para que estes sejam salvos, a fim de encherem sempre a medida de seus pecados. A ira, porém, caiu sobre eles até o fim.

17 Mas nós, irmãos, privados de vós por um pouco de tempo, de vista, não de coração, tanto mais procuramos com grande desejo ver a vossa face.

18 Porquanto quisemos ir ter convosco (pelo menos eu, Paulo, não só uma vez, mas duas), e Satanás nos impediu.

19 Pois qual é a nossa esperança, gozo ou coroa de glória diante do Senhor Jesus na sua vinda? porventura não o sois vós também?

20 Sim, sois vós a nossa glória e o nosso gozo.

1 Mert magatok tudjátok, atyámfiai, hogy a mi ti hozzátok való menetelünk nem volt hiábavaló;

2 Sõt inkább, noha elébb már háborúságot és bosszúságot szenvedtünk volt Filippiben, a mint tudjátok, volt bátorságunk a mi Istenünkben, hogy közöttetek [is] hirdessük az Isten evangyéliomát sok tusakodással.

3 Mert a mi buzdításunk nem hitetésbõl [van,] sem nem tisztátalanságból, sem nem álnokságból:

4 Hanem a miképen az Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangyéliomot, akképen szólunk; nem úgy, hogy embereknek tessünk hanem az Istennek, a ki megvizsgálja a mi szívünket.

5 Mert sem hízelkedõ beszéddel, a mint tudjátok, sem telhetetlenség színében nem léptünk fel soha, Isten a bizonyság;

6 Sem emberektõl való dicsõítést nem kerestünk, sem tõletek, sem másoktól, holott terhetekre lehettünk volna, mint Krisztus apostolai.

7 De szívélyesek valánk ti közöttetek, a miként a dajka dajkálgatja az õ gyermekeit.

8 Így felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangyéliomát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk.

9 Emlékez[het]tek ugyanis atyámfiai a mi fáradozásunkra és bajlakodásunkra: mert éjjel-nappal munkálkodva hirdettük néktek az Isten evangyéliomát, csakhogy senkit meg ne terheljünk közületek.

10 Ti [vagytok] bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk elõttetek, a kik hisztek.

11 Valamint tudjátok, hogy miként atya az õ gyermekeit, [úgy] intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat.

12 És kérve kértünk, hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, a ki az õ országába és dicsõségébe hív titeket.

13 Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (a minthogy valósággal az [is]), a mely munkálkodik is ti bennetek, a kik hisztek.

14 Mert ti, atyámfiai, követõi lettetek az Isten gyülekezeteinek, a melyek Júdeában vannak a Krisztus Jézusban, mivelhogy ugyanúgy szenvedtetek ti is a saját honfitársaitoktól, miként azok is a zsidóktól,

15 A kik megölték az Úr Jézust is és a saját prófétáikat, és minket [is] üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei;

16 A kik megtiltják nékünk, hogy a pogányoknak ne prédikáljunk hogy üdvözüljenek; hogy mindenkor betöltsék bûneiket; de végre utólérte õket az [Isten] haragja.

17 Mi pedig, atyámfiai, a mint elszakasztatánk tõletek egy kevés ideig, arczra, nem szívre nézve, annál buzgóságosabban, nagy kívánsággal igyekeztünk, hogy szemtõl-szemben láthassunk titeket.

18 Azért menni [is] akartunk hozzátok, kiváltképen én Pál, egyszer is, kétszer is, de megakadályozott minket a Sátán.

19 Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok [lesztek-]é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus elõtt az õ eljövetelekor?

20 Bizony ti vagytok a mi dicsõségünk és örömünk.