1 Agora, porém, zombam de mim os de menos idade, Cujos pais desdenhei de pôr com os cães do meu rebanho.

2 Pois de que me aproveitaria a força das mãos deles? Homens nos quais já pereceu o vigor.

3 De míngua e fome estão emagrecidos; Roem o deserto, desde muito em ruínas e desolado.

4 Apanham malvas junto aos arbustos, E as raízes da giesta são o seu mantimento.

5 São expulsos do meio dos homens, Grita-se atrás deles como atrás dum gatuno.

6 Têm que habitar nos desfiladeiros sombrios, Nas covas da terra e dos penhascos.

7 Zurram entre os arbustos, Estendem-se debaixo das ortigas,

8 São filhos de insensatos, filhos de gente infame; Foram enxotados para fora do país.

9 Agora vim a ser a sua canção, E lhes sirvo de provérbio.

10 Eles me abominam, ficam longe de mim, E não hesitam em me cuspir no rosto.

11 Pois Deus afrouxou a sua corda, e me afligiu, Eles também expeliram de si o freio diante de mim.

12 À minha direita levanta-se gente vil, Empurram os seus pés, E contra mim erigem o seu caminho de destruição.

13 Estragam a minha vereda, Promovem a minha calamidade, Uns homens esses a quem ninguém ajudaria.

14 Como por uma larga brecha entram, Ao meio das ruínas precipitam-se.

15 Terrores me assediam, A minha honra é levada como pelo vento; Como nuvem passou a minha prosperidade.

16 Agora dentro de mim se derrama a minha alma; Apoderam-se de mim dias de aflição.

17 À noite os ossos se me traspassam e caem, E as dores que me devoram não descansam.

18 Pela grande violência do mal está desfigurado o meu vestido: Ele se cola ao meu corpo como o cabeção da minha túnica.

19 Deus lançou-me na lama, E tornei-me como pó e cinza.

20 Clamo a ti, e não me respondes; Ponho-me em pé, e olhas para mim.

21 Tornas-te cruel para comigo, Com a força da tua mão me persegues.

22 Levantas-me ao vento, fazes-me cavalgar sobre ele; Dissolves-me na tempestade.

23 Pois sei que me levarás à morte, E à casa de reunião estabelecida para todo o vivente.

24 Contudo não estende a mão quem vai cair? Ou ao ser ele destruído não dá gritos?

25 Porventura não chorava eu sobre o que estava angustiado? Não se afligia a minha alma pelo necessitado?

26 Esperando eu o bem, veio-me o mal; E esperando a luz, veio a escuridão.

27 As minhas entranhas fervem e não descansam; Dias de aflição me sobrevieram.

28 Denegrido ando, porém não do sol: Levanto-me na assembléia, e clamo por socorro.

29 Sou irmão dos chacais, E companheiro de avestruzes.

30 A minha pele enegrece, e se me cai, E os meus ossos estão queimados do calor.

31 Por isso se trocou a minha harpa em pranto, E a minha flauta na voz dos que choram.

1 Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.

2 Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!

3 Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.

4 A kik keserû füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.

5 Az emberek közül kiûzik õket, úgy hurítják õket, mint a tolvajt.

6 Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.

7 A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.

8 Esztelen legények, sõt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.

9 És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!

10 Útálnak engem, messze távoznak tõlem, és nem átalanak pökdösni elõttem.

11 Sõt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát elõttem kivetik.

12 Jobb felõl ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.

13 Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.

14 Mint valami széles résen, úgy rontanak elõ, pusztulás között hömpölyögnek [ide].

15 Rettegések fordultak ellenem, mint vihar ûzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhõ.

16 Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.

17 Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.

18 A sok erõlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.

19 A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.

20 Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és [csak] nézel reám!

21 Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.

22 Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.

23 Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élõ gyülekezõ házába;

24 De a roskadóban levõ ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendõben van, ne kiáltson-é segítségért?

25 Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szûkölködõ miatt nem volt-é lelkem szomorú?

26 Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.

27 Az én bensõm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.

28 Feketülten járok, de nem a nap hõsége miatt; felkelek a gyülekezetben [és] kiáltozom.

29 Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.

30 Bõröm feketül[ten hámlik le] rólam, és csontom elég a hõség miatt.

31 Hegedûm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.